Előzményként sok okos könyvtárazást, valamint egy őszi állat- és növénykertet képzelek, zoo sole mio. Kosztolányi félszegen és délcegen jár-kel, méla barnában vörös salakon, tüzetesen megfigyel, s aranyfog-ceruzájával följegyezget az ökörnyáltól villogó ég alatt. Tudja, hogy nézik, s tudja is viselni ezt a nézést, mint egy sálat. Kockás, alighanem. Manír és remekír soha senkiben így és ennyire.
A Zsivajgó természet 1930-ban jelenik meg először a Géniusnál, Budapesten. Tenyérbe simuló, bolyhos kis papírtárgy, inkább ibolya, mint napraforgó, de minden sorából süt az erő, a goethe-i mindentbírás, a kiválasztottság-tudat, hogy Teremtőként beszéljen az úgynevezett természet nevében, némi néptanítói felhangot sem nélkülözve. Jól áll neki, ahogy minden. Ő a piktor, a miniátor, a karikaturista, ahogyan Kárpáti Aurél írta anno Nyugat-béli könyvajánlójában.
A virágok, a fák, az állatok, sőt a kövek is beszélnek, megannyi élő alak, Szabók és Szabónék, akiket a mindennapokban nem magától értetődő meghallgatni, a vasat, az akácfát, a káposzta-pillét, az idegbeteg tulipánt, a ravatalszolga katángot, a szegény árvácskát, kinek apja a nőszirommal mulat, pláne üvegházban, netán a zebrát, e lovak bohócát vagy a smaragdot, mely hol lanyha béke, hol kemény, fényes láng, miképp ez a csodakönyv is -- lapozz hát bele olvasó, nem tartlak fel tovább.
Parti Nagy Lajos