karikatúra - KOKSZ
A budapesti autómentes nap függelékeként állította ki tizenhárom tagjának karikatúráit a Kortárs Karikatúra és Szatíra Műhely az Andrássy út közepére, kis ízelítőként nem túlzottan ismert műhelyük munkájából, melynek nagyjából az a lényege, hogy értékes és minőségi karikatúrákat kell alkotni, túl a sajtókarikatúrán, de innen – mondjuk – a "szeriőz" festészeten. És noha semmi probléma nem is volt a képekkel (sőt), mégis nehéz optimistán szemlélni egy ilyen pár perc alatt bejárható minitárlatot, elveszve az autóktól megtisztított sugárút többi attrakciója közt. Amilyen jó műfaj ugyanis a karikatúra, épp olyan alacsony a presztízse vagy még inkább az ismertsége: általában se nagyon van megjelenési felülete, de a kifejezetten minőségi képek közül nagyjából száz fiókban maradt alkotás juthat egy megjelentre – pláne, ha a nem feltétlenül nevettetőkről beszélünk.
Hogy nincs ez így jól, azt ez a kevés rajz és festmény is bizonyította; lényegében minden értékből ízelítőt adott, ami miatt a karikatúrát mint műfajt szeretni lehet. Kezdve a Népszabadságból ismerhető Tettamanti Béla ugyancsak pesszimista, baljóslatú fekete-fehér munkáival, köztük a kereszt alakú szakadéksírba bámuló porszemnyi emberrel vagy Makina abszurd Dürer-parafrázisával, át Bojcsuk Iván pihent humorán (pl. "I. Ferenc József a Blanka folyami gőzhajó kajütjéből – ezért nem látszik – megtekinti Óbudát" és "Veszélyes oroszlán írógépen" – a képek pedig valóban ezeket ábrázolják) és Kaján Tibor poénjain ("Az Országos Levéltár tulajdona" - olvasható a falevélre nyomott pecséten, és a piacon [ország]almák közül válogat a király) egészen Szerényi Gábor sorozatáig, a noteszlapokra rögtönzött, néha a dátumba kapaszkodó, metrón utazó emberalakokkal, vagy Sajdik Ferenc – Pom-Pom meséinek rajzolója – azonnal felismerhető, kedves és szép festményeiig. Jó volna sokkal többször találkozni velük.
Andrássy út, a Liszt Ferenc tér és a Jókai tér között, szeptember 21.
Kovács Bálint
Magyar Narancs
A budapesti autómentes nap függelékeként állította ki tizenhárom tagjának karikatúráit a Kortárs Karikatúra és Szatíra Műhely az Andrássy út közepére, kis ízelítőként nem túlzottan ismert műhelyük munkájából, melynek nagyjából az a lényege, hogy értékes és minőségi karikatúrákat kell alkotni, túl a sajtókarikatúrán, de innen – mondjuk – a "szeriőz" festészeten. És noha semmi probléma nem is volt a képekkel (sőt), mégis nehéz optimistán szemlélni egy ilyen pár perc alatt bejárható minitárlatot, elveszve az autóktól megtisztított sugárút többi attrakciója közt. Amilyen jó műfaj ugyanis a karikatúra, épp olyan alacsony a presztízse vagy még inkább az ismertsége: általában se nagyon van megjelenési felülete, de a kifejezetten minőségi képek közül nagyjából száz fiókban maradt alkotás juthat egy megjelentre – pláne, ha a nem feltétlenül nevettetőkről beszélünk.
Hogy nincs ez így jól, azt ez a kevés rajz és festmény is bizonyította; lényegében minden értékből ízelítőt adott, ami miatt a karikatúrát mint műfajt szeretni lehet. Kezdve a Népszabadságból ismerhető Tettamanti Béla ugyancsak pesszimista, baljóslatú fekete-fehér munkáival, köztük a kereszt alakú szakadéksírba bámuló porszemnyi emberrel vagy Makina abszurd Dürer-parafrázisával, át Bojcsuk Iván pihent humorán (pl. "I. Ferenc József a Blanka folyami gőzhajó kajütjéből – ezért nem látszik – megtekinti Óbudát" és "Veszélyes oroszlán írógépen" – a képek pedig valóban ezeket ábrázolják) és Kaján Tibor poénjain ("Az Országos Levéltár tulajdona" - olvasható a falevélre nyomott pecséten, és a piacon [ország]almák közül válogat a király) egészen Szerényi Gábor sorozatáig, a noteszlapokra rögtönzött, néha a dátumba kapaszkodó, metrón utazó emberalakokkal, vagy Sajdik Ferenc – Pom-Pom meséinek rajzolója – azonnal felismerhető, kedves és szép festményeiig. Jó volna sokkal többször találkozni velük.
Andrássy út, a Liszt Ferenc tér és a Jókai tér között, szeptember 21.
Kovács Bálint
Magyar Narancs
Kávéház és karikatúra
Beszélgetés Császár Tamással, a KOKSZ (KOrtárs Karikatúra és SZatíra) Műhely művészeti stalkerével az igazi kávéházról és az igazi karikatúráról
Kocsis Péter (a továbbiakban KP): A hatvanas évek második felében, kezdő sajtókarikaturistaként éveken át a Hungária kávéház törzsvendége voltál. A Hungáriának arról a korszakáról van szó, amit azóta is legendák öveznek. Hogy lesz egy kávéházból mítosz?
Császár Tamás (a továbbiakban Cs): Akkoriban a Hungária nem kávéház volt, legalábbis nem akart mindenáron annak látszani. Úgy semmiképp, ahogy a mai méregdrága mű-kávéházak, nosztalgia-kávéházak, emlékkávéházak, kávéház múzeumok, vagy inkább kávéház mauzóleumok és más efféle életszerűtlen idegenforgalmi agyrémek. Úgynevezett irodalmi kávéháznak pedig végképp nem, így aztán még az írók is szívesen jártak oda... Irodalmi kávéházak egyébként régen is csak post factum léteztek - sőt, post mortem -, mikor kiderült, hogy néhány elhanyagolt külsejű, fűnek-fának tartozó, meghatározhatatlan egzisztenciájú törzsvendég "végül is" zseniális író, vagy költő - volt... A Simplon, a Bucsinszky, a Japán, vagy a New York törzsvendégei ugyanis nagyrészt mégiscsak vigécek, könyvelők, bőrkereskedők, kivénhedt színésznők, jómódú iparosok, széplányok és kávésnénik voltak, szóval nem igazán literátus emberek... Nagyjából ugyanez volt a helyzet a hatvanas évek Hungáriájával is, ami inkább az akkori valóság - a valóságos valóság - különös vertikumát reprezentálta sűrítve, mint az irodalmi életet, vagy az addigra végképp letűnt polgári kávéházi kultúrát. Egy minden pillanatában jelenidejű Hely volt, ahol senki se érezte a Nagy Elődök szellemét; ahol a hajdanvolt New York kávéház kulisszaszerű belsőépítészeti borzalmai se zavartak senkit, mert a kosztól és az évtizedek alatt rájuk rakódott cigarettafüsttől szerencsére alig látszottak. Valamiféle különös zóna volt, ahol a köznapi lét homályos látszatai és inkognitói az ajtón kívül maradtak, - egy lelki és szellemi nudista telep, - egy ezer szálon futó neorealista szappanopera, aminek a statisztái a futóvendégek voltak.
KP: És kik voltak az állandó szereplői?
Cs: Minthogy a Hungária a rengeteg lapnak és könyvkiadónak otthont adó Lapkiadó Vállalat földszintjén volt, párszáz méterre a Hírlapkiadótól, meg az Ifjúsági Lapkiadótól, és legfeljebb ötszáz méterre néhány távolabbi szerkesztőségtől, elsősorban mindenféle újságírók, költők, írók, műfordítók, sajtófotósok, sajtógrafikusok és könyvillusztrátorok; aztán persze "szomorúművészek" - festők, szobrászok és grafikusok -, filozófusok, besúgók, kurvák, májerek, melegek, exhibicionisták, félőrültek, kékharisnyák, önjelölt zsenik, irodalmi kurvák...
KP: Azok kik voltak?
Cs: Olyasmik, mint a nem irodalmiak, de nem pénzért, hanem tudásért... Valójában mindenre elszánt bölcsész lányok, intellektuális ambícióktól túlfűtött kis gimnazista muffok és más effélék... Az irodalmi szó se pontos, mert nemcsak írókra hajtottak, hanem mindenkire, akiből néhány napi együttlét alatt ki lehett paszírozni legalább fél szemeszternyi esztétikát, fenomenológiát, vallástörténetet, művészetszociológiát és így tovább... De visszatérve az állandó szereplőkre, a Hungária gyakran éjszakába nyúló vircsaftjában az ismert literátorok, a Juhász, a Zelk, a Kormos, vagy a Kardos G. csak epizódszereplők voltak olyan figurák mellett, mint például a Zöld Margó néven futó vörös, szeplős kis prosti, aki a nevét a testére feszülő, úgy három számmal szűkebb almazöld dzsörzéruhájáról kapta - ez volt a védjegye - és aki az írókkal és művészekkel néha ingyen is elment egy fordulóra; akit annyian és annyira szerettek, hogy amikor megesett, akkor a fél kávéház az ő jövőjét gründolta - és persze a hasában levő kis krapekét - nem is akármilyen sikerrel, merthogy lett rendes állása, lakása, férje, meg minden, ami egy ilyen gatyaszaggató meséhez kell... Vagy Flauvius, a zseniális ismeretlen költő, akit a törzsvendégek etettek és sajnos itattak is; aztán Bé Jenő, akit a verseiért - hivatalosan közveszélyes munkakerülésért - addig szekírozott a rendőrség, míg végül a Hungária kreált neki egy "ösztöndíjat", amit rengetegen aláírtak, és amibe mindenki befizetett havonta valamennyit... Oda járt a jó hetvenes, csontsovány és halálosan ráncos Vé Magda, akiről mindenki tudta, hogy kőszáli dilettáns festő, de hogy mégis legyen egy villanása, néhány bennfentes törzsvendég megszervezte az első és gyaníthatóan utolsó kiállítását valami szörnyen exkluzív helyen. A fél
Hungária ott tolongott a vernisszázson, ahol Vé Magda végül is a kor talán legértékesebb avantgard műveit virította be, ugyanis az összes családi ékszerét fölapplikálta a képeire... Aztán a hatalmas termetű, pocakos Pé Tamás bácsi, aki a mindenki számára nyitott törzsasztalánál fantasztikus kultúrtörténeti és irodalomelméleti előadásokat celebrált...
KP: A Hungária akkoriban valamiféle szellemi központ is lehetett...
Cs: Az volt. Úgy huszonöt évvel később egy könyvkiadó öregedő művészeti vezetőnője megkérdezte, hogy hol végeztem? Jobb híján, merthogy tulajdonképpen sehol, azt találtam mondani, hogy a Hungária egyetem interdiszciplináris szakán - és tényleg, az a hely talán minden idők legjobb magyar szabadegyeteme volt. Aztán kiderült, hogy ő is oda járt avantgard művészet szakra, E. Miklós törzsasztalához...
KP: A köznyelvben mintha létezne olyan kifejezés, hogy kávéházi karikatúra...
Cs: Ezt én is hallottam, de nem tudom mi lehet... A Hungária karzatán, körbe a falon volt ugyan húsz-harminc megsárgult, vicces zsánerrajz és portrékarikatúra rég elhíresült írókról és újságírókról, de ezek szemlátomást nem ott és nem kávéházi használatra készültek, szóval az egész anyag innen-onnan utólag összeszedett dekorációnak tűnt. Van aztán a tarhálásnak egy olyan változata, ahol a kiszemelt prédáról némi pénzért valami karikatúrának látszó bájtorz rajzot készítenek, de
ez se igazán kávéházi karikatúra, merthogy űzhető vendéglőben, kocsmában, téren, vagy bárhol... A Hungáriába is bejárt egy sovány, szürke, idegbeteg pasas, aki az áldozat rajzolása közben szakadatlanul rángatózva ilyesmiket lihegett, hogy: iszonyúan nehéz feladat... - rettentő nehéz megragadni a lényegét... - irtózatosan bonyolult forma... Így utólag visszagondolva tényleg nehéz lehetett. Azért általában leesett valami kis pénz...
KP: Na jó, és a nem kávéházi?
Cs: Úgy néz ki, hogy a karikatúrának a nyomtatott sajtóba integrált része, vagyis az, amit itthon általában karikatúrának neveznek, egy ideje haldoklik, - sőt, a számítógépes technikák világában korlátlanul terjedő és még szabad - legalábbis a nyomtatott publicisztika tartalmi, formai és technikai elvárásaitól független - karikatúrához képest a klinikai halál állapotában van. Engem az élő karikatúra érdekel, és ezen belül elsősorban az, ami az itthoni közvélekedés szerint már inkább
autonóm szatirikus képzőművészet, vagy ha úgy tetszik: jó karikatúra.
KP: Valami olyasmi, amit a KOKSZ Műhely képvisel...
Cs: A KOKSZ rengeteg irányzatot, műfajt, technikát és kifejezésmódot képvisel, pontosabban: reprezentál, merthogy a műhely tagjai már a megalakulásunk előtt is a magyar szatirikus képzőművészet reprezentánsai voltak. Mindenekelőtt a szatirikus képzőművészet szabadságát - azt, ami többek között a sokféleségében rejlik. És talán a szakmai barátságot és szolidaritást is, mert a KOKSZ Műhely hivatalosan ugyan a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének a Szatirikus Képzőművészeti Szakosztálya - csak hát ez így baromira hosszú -, de valójában egy baráti társaság...
KP: Végül is mitől jó egy jó kávéház?
Cs: A kávéház emberekből van. Emberek nélkül csak egy dolog. A jó kávéház jó emberekből van. Ilyen egyszerű.
Beszélgetés Császár Tamással, a KOKSZ (KOrtárs Karikatúra és SZatíra) Műhely művészeti stalkerével az igazi kávéházról és az igazi karikatúráról
Kocsis Péter (a továbbiakban KP): A hatvanas évek második felében, kezdő sajtókarikaturistaként éveken át a Hungária kávéház törzsvendége voltál. A Hungáriának arról a korszakáról van szó, amit azóta is legendák öveznek. Hogy lesz egy kávéházból mítosz?
Császár Tamás (a továbbiakban Cs): Akkoriban a Hungária nem kávéház volt, legalábbis nem akart mindenáron annak látszani. Úgy semmiképp, ahogy a mai méregdrága mű-kávéházak, nosztalgia-kávéházak, emlékkávéházak, kávéház múzeumok, vagy inkább kávéház mauzóleumok és más efféle életszerűtlen idegenforgalmi agyrémek. Úgynevezett irodalmi kávéháznak pedig végképp nem, így aztán még az írók is szívesen jártak oda... Irodalmi kávéházak egyébként régen is csak post factum léteztek - sőt, post mortem -, mikor kiderült, hogy néhány elhanyagolt külsejű, fűnek-fának tartozó, meghatározhatatlan egzisztenciájú törzsvendég "végül is" zseniális író, vagy költő - volt... A Simplon, a Bucsinszky, a Japán, vagy a New York törzsvendégei ugyanis nagyrészt mégiscsak vigécek, könyvelők, bőrkereskedők, kivénhedt színésznők, jómódú iparosok, széplányok és kávésnénik voltak, szóval nem igazán literátus emberek... Nagyjából ugyanez volt a helyzet a hatvanas évek Hungáriájával is, ami inkább az akkori valóság - a valóságos valóság - különös vertikumát reprezentálta sűrítve, mint az irodalmi életet, vagy az addigra végképp letűnt polgári kávéházi kultúrát. Egy minden pillanatában jelenidejű Hely volt, ahol senki se érezte a Nagy Elődök szellemét; ahol a hajdanvolt New York kávéház kulisszaszerű belsőépítészeti borzalmai se zavartak senkit, mert a kosztól és az évtizedek alatt rájuk rakódott cigarettafüsttől szerencsére alig látszottak. Valamiféle különös zóna volt, ahol a köznapi lét homályos látszatai és inkognitói az ajtón kívül maradtak, - egy lelki és szellemi nudista telep, - egy ezer szálon futó neorealista szappanopera, aminek a statisztái a futóvendégek voltak.
KP: És kik voltak az állandó szereplői?
Cs: Minthogy a Hungária a rengeteg lapnak és könyvkiadónak otthont adó Lapkiadó Vállalat földszintjén volt, párszáz méterre a Hírlapkiadótól, meg az Ifjúsági Lapkiadótól, és legfeljebb ötszáz méterre néhány távolabbi szerkesztőségtől, elsősorban mindenféle újságírók, költők, írók, műfordítók, sajtófotósok, sajtógrafikusok és könyvillusztrátorok; aztán persze "szomorúművészek" - festők, szobrászok és grafikusok -, filozófusok, besúgók, kurvák, májerek, melegek, exhibicionisták, félőrültek, kékharisnyák, önjelölt zsenik, irodalmi kurvák...
KP: Azok kik voltak?
Cs: Olyasmik, mint a nem irodalmiak, de nem pénzért, hanem tudásért... Valójában mindenre elszánt bölcsész lányok, intellektuális ambícióktól túlfűtött kis gimnazista muffok és más effélék... Az irodalmi szó se pontos, mert nemcsak írókra hajtottak, hanem mindenkire, akiből néhány napi együttlét alatt ki lehett paszírozni legalább fél szemeszternyi esztétikát, fenomenológiát, vallástörténetet, művészetszociológiát és így tovább... De visszatérve az állandó szereplőkre, a Hungária gyakran éjszakába nyúló vircsaftjában az ismert literátorok, a Juhász, a Zelk, a Kormos, vagy a Kardos G. csak epizódszereplők voltak olyan figurák mellett, mint például a Zöld Margó néven futó vörös, szeplős kis prosti, aki a nevét a testére feszülő, úgy három számmal szűkebb almazöld dzsörzéruhájáról kapta - ez volt a védjegye - és aki az írókkal és művészekkel néha ingyen is elment egy fordulóra; akit annyian és annyira szerettek, hogy amikor megesett, akkor a fél kávéház az ő jövőjét gründolta - és persze a hasában levő kis krapekét - nem is akármilyen sikerrel, merthogy lett rendes állása, lakása, férje, meg minden, ami egy ilyen gatyaszaggató meséhez kell... Vagy Flauvius, a zseniális ismeretlen költő, akit a törzsvendégek etettek és sajnos itattak is; aztán Bé Jenő, akit a verseiért - hivatalosan közveszélyes munkakerülésért - addig szekírozott a rendőrség, míg végül a Hungária kreált neki egy "ösztöndíjat", amit rengetegen aláírtak, és amibe mindenki befizetett havonta valamennyit... Oda járt a jó hetvenes, csontsovány és halálosan ráncos Vé Magda, akiről mindenki tudta, hogy kőszáli dilettáns festő, de hogy mégis legyen egy villanása, néhány bennfentes törzsvendég megszervezte az első és gyaníthatóan utolsó kiállítását valami szörnyen exkluzív helyen. A fél
Hungária ott tolongott a vernisszázson, ahol Vé Magda végül is a kor talán legértékesebb avantgard műveit virította be, ugyanis az összes családi ékszerét fölapplikálta a képeire... Aztán a hatalmas termetű, pocakos Pé Tamás bácsi, aki a mindenki számára nyitott törzsasztalánál fantasztikus kultúrtörténeti és irodalomelméleti előadásokat celebrált...
KP: A Hungária akkoriban valamiféle szellemi központ is lehetett...
Cs: Az volt. Úgy huszonöt évvel később egy könyvkiadó öregedő művészeti vezetőnője megkérdezte, hogy hol végeztem? Jobb híján, merthogy tulajdonképpen sehol, azt találtam mondani, hogy a Hungária egyetem interdiszciplináris szakán - és tényleg, az a hely talán minden idők legjobb magyar szabadegyeteme volt. Aztán kiderült, hogy ő is oda járt avantgard művészet szakra, E. Miklós törzsasztalához...
KP: A köznyelvben mintha létezne olyan kifejezés, hogy kávéházi karikatúra...
Cs: Ezt én is hallottam, de nem tudom mi lehet... A Hungária karzatán, körbe a falon volt ugyan húsz-harminc megsárgult, vicces zsánerrajz és portrékarikatúra rég elhíresült írókról és újságírókról, de ezek szemlátomást nem ott és nem kávéházi használatra készültek, szóval az egész anyag innen-onnan utólag összeszedett dekorációnak tűnt. Van aztán a tarhálásnak egy olyan változata, ahol a kiszemelt prédáról némi pénzért valami karikatúrának látszó bájtorz rajzot készítenek, de
ez se igazán kávéházi karikatúra, merthogy űzhető vendéglőben, kocsmában, téren, vagy bárhol... A Hungáriába is bejárt egy sovány, szürke, idegbeteg pasas, aki az áldozat rajzolása közben szakadatlanul rángatózva ilyesmiket lihegett, hogy: iszonyúan nehéz feladat... - rettentő nehéz megragadni a lényegét... - irtózatosan bonyolult forma... Így utólag visszagondolva tényleg nehéz lehetett. Azért általában leesett valami kis pénz...
KP: Na jó, és a nem kávéházi?
Cs: Úgy néz ki, hogy a karikatúrának a nyomtatott sajtóba integrált része, vagyis az, amit itthon általában karikatúrának neveznek, egy ideje haldoklik, - sőt, a számítógépes technikák világában korlátlanul terjedő és még szabad - legalábbis a nyomtatott publicisztika tartalmi, formai és technikai elvárásaitól független - karikatúrához képest a klinikai halál állapotában van. Engem az élő karikatúra érdekel, és ezen belül elsősorban az, ami az itthoni közvélekedés szerint már inkább
autonóm szatirikus képzőművészet, vagy ha úgy tetszik: jó karikatúra.
KP: Valami olyasmi, amit a KOKSZ Műhely képvisel...
Cs: A KOKSZ rengeteg irányzatot, műfajt, technikát és kifejezésmódot képvisel, pontosabban: reprezentál, merthogy a műhely tagjai már a megalakulásunk előtt is a magyar szatirikus képzőművészet reprezentánsai voltak. Mindenekelőtt a szatirikus képzőművészet szabadságát - azt, ami többek között a sokféleségében rejlik. És talán a szakmai barátságot és szolidaritást is, mert a KOKSZ Műhely hivatalosan ugyan a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének a Szatirikus Képzőművészeti Szakosztálya - csak hát ez így baromira hosszú -, de valójában egy baráti társaság...
KP: Végül is mitől jó egy jó kávéház?
Cs: A kávéház emberekből van. Emberek nélkül csak egy dolog. A jó kávéház jó emberekből van. Ilyen egyszerű.
beautiful
she really is a great artist!
le samedi, 22 oct 2005, à 14:19 europe/brussels
claude haber
she really is a great artist!
le samedi, 22 oct 2005, à 14:19 europe/brussels
claude haber
a kortárs magyar szatirikus képzõmûvészet és autonóm karikatúramûvészet tényleges értékeit szeretnék reprezentálni itthon és külföldön egyaránt. vajon mik ezek az értékek? a bölcselkedõ humor? a közéleti érzékenység? a merészség? vajon hogyan illeszthetõ be a leonardo, hogarth és picasso által képviselt európai hagyományok sorába? egész biztosan pontosabb képet kapunk, ha ellátogatunk a kortárs karikatúra és szatíra címû tárlatra.
- mvitti- / exit programajánló magazin
- mvitti- / exit programajánló magazin
szatíra, humor, ötlet és stílus. ez a négy fogalom jut eszembe elsõ blikkre, ha meglátom a képeket a vízivárosi galériában, ahol most a koksz mûhely képeibõl nyílt kiállítás.
a mûhely elnevezése a kortárs karikatúra és szatírából alkotott betûszó, amely egyesülés 2002 tavasza óta létezik. tagjai között van szobrász, grafikus, webgrafikus és sajtókarikaturista, mint például sajdik ferenc és tettamanti béla. A kiállítás egyik nagyon látványos és rögtön asszociálásokra indító képe halász géza majálisa. szinyei merse alkotása ihlette meg a mûvészt, abból készített két újabb megfogalmazást. az elsõn egy színes sokadalom látható, ahol az eredetileg hat piknikezõ fiatalból lett legalább hatvan.
az lenne a mai májusi ünnep feelingje, hogy egymás hátába ér a lábunk a lelapított pázsiton, és sok kalapos fazon nyúl a zöld butéliáért, meg a nõk összevissza nevetnek? majd a másik képen nagyon egyedül marad a kalapos ember, aki nyúl a bizonyos üvegért. takarít a buli után? esetleg magányos? vagy csak visszaszaladt a pezsgõért? értelmezze mindenki maga, mert érdekes, és még mosolyra is húzódik a száj.
raspa / pesti est
a mûhely elnevezése a kortárs karikatúra és szatírából alkotott betûszó, amely egyesülés 2002 tavasza óta létezik. tagjai között van szobrász, grafikus, webgrafikus és sajtókarikaturista, mint például sajdik ferenc és tettamanti béla. A kiállítás egyik nagyon látványos és rögtön asszociálásokra indító képe halász géza majálisa. szinyei merse alkotása ihlette meg a mûvészt, abból készített két újabb megfogalmazást. az elsõn egy színes sokadalom látható, ahol az eredetileg hat piknikezõ fiatalból lett legalább hatvan.
az lenne a mai májusi ünnep feelingje, hogy egymás hátába ér a lábunk a lelapított pázsiton, és sok kalapos fazon nyúl a zöld butéliáért, meg a nõk összevissza nevetnek? majd a másik képen nagyon egyedül marad a kalapos ember, aki nyúl a bizonyos üvegért. takarít a buli után? esetleg magányos? vagy csak visszaszaladt a pezsgõért? értelmezze mindenki maga, mert érdekes, és még mosolyra is húzódik a száj.
raspa / pesti est
"... a verskertbõl a vízivárosi galériába igyekszünk, ahol a koksz (kortárs karikatúra és szatíra) mûhely alkotói állították ki mûveiket, amelyekrõl egy korábbi tárlatuk kapcsán azt lehetett olvasni: valahol a publicisztikai karikatúra és a szomorúmûvészetek között helyezkednek el. találó helyzetelemzés. sajdik, fenekovács, kaján, tettamanti és a többiek alkotásai bölcsek, gondolkodtatók, nem akarnak feltétlenül röhögtetni, nem kiabálnak a nézõ képébe izgága közhelyeket, politikai tanulságot, viszont bebizonyítják, hogy létezik humor bizonyos gyõzike, a nézõk milliói által viccesnek vélt családi rikácsolásán túl is. ..."
trencsényi zoltán: sofõrõk répával
(kulturális körséta budapesten, részlet)
trencsényi zoltán: sofõrõk répával
(kulturális körséta budapesten, részlet)
