A huszonkettedik előadás

on is túl vagyunk, ezen az immár személyesebb, itt-ott memoárszerű locsogáson, ahol végre azt is elmondhattam, hogy kezdő sajtókarikaturistaként időnként hogyan hánytam tele hirtelenjében az íróasztalfiókomat egy-egy kínosabb rajz készítése közben (még most se jut eszembe, hogy Morus vagy Becket Tamás volt-e így a hazugsággal - noha ő másokéval...), amire a MÚOSZ főorvosa a leleteimből feltekintve csak annyit mondott, hogy semmi komoly, hogy eme túlérzékenység idővel elmúlik, vagy ha nem, akkor pályát változtatsz. Nem változtattam, így utólag viszont elmondható, hogy a hetvenes évek elején kénytelen voltam az íróasztalfiókomnak hányni. Aztán szó esett arról is, hogy a karikatúra "eszköztárának" talán legfontosabb kelléke (hogy azt ne mondjam: conditio sine qua nonja) a személyiség; az "eredeti" persze, ha ugyan előkaparható a rárakódott idegen affekciók, az obligát szerepek és inkognitók káoszából, amik nemkülönben meghatározhatják a formát, az arányokat, a torzítást, a transzpozíciót, a vonalvezetést és igy tovább. Szó volt az "alkotás kizárólagosságába zuhant" - kvázi ihletett (kegyelmi? - "félkegyelmi"?) - állapotról és Leopardiról, akinek a versei egyáltalán nem voltak büdösek...

A szünetben Halász Gézával az ismert "közéleti zsidók" neten elhírhedett lajstromáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogyan kerülhetett a szakma doyenje, a 93 éves -K- mester eme listára (ki "laudálhatta" eme titulusra), és mit akar ez jelenteni? Tényleg, mit?   

A Pódium vendége Patrovits Tamás volt, aki a munkásságát valahova karikatúra "szélére" kalibrálta, holott inkább a közepén van - ott, ahol a szublimált indulat közvetlenül hozza létre az adekvát (torz-groteszk) formát, - ahol nincs szükség a fontoskodó társadalomkritikára, a rikácsoló zsurnalizmusra, a viccre vagy a humorra, mert eme különös "tárgyiasulások" önmagukban - holmi hozzáadott értékek vagy nemértékek nélkül is - karikatúrák.  
(stalker)