|
|
|
K O r t á r s K a r i k a t ú r a é s S Z a t í r a
M ű h e l y
A R T G R O U P O F T H E H U N G A R I A N S A T I R I C A L F I N E A R T A N D C A R I C A T U R E
Sajdik Ferenc KOKSZ-portréi
Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége; 1061 Budapest, Andrássy út 6. Tel: 269-3810; email: [email protected]
Lapgazda: Halász Géza (e-mail: [email protected]); művészeti stalker: Császár Tamás ([email protected])
A hülyeség, a szatíra szabadsága és a KOKSZ
Nincs hely és nincs idő, se értelmes ok egy szatirikus képzőművészeti műhely bemutatása kapcsán a honi szatíra és karikatúra körül száz éve örvénylő hülyeségek tömkelegével foglalkozni. A közvélekedés, a szakelméleti-szaktörténeti eltévelyedések, az ideológiák, a mindezekkel kölcsönhatásban keletkező "szakmai" hiedelmek - és persze művek - elemzése éppúgy reménytelen, mint amilyen lealacsonyító a népszerűsítő cikkek kínos közhelyein röhögni: a szatíra fegyverén, a karikatúra görbe tükrén, vagy a valóság fonákján...
Mindennél csak az néhány értelmes gondolat értelmetlenebb, aminek halványan derengő fényében a hülyeségek eme tohuvabohuja még elszomorítóbb; teszemazt Lukács György (mert az ki?) Zur Satire der Fragen című, közel nyolcvan éve írt, nagyrészt irodalmi példákkal argumentált tanulmányának az a felismerése, mely szerint a szatíra nem műfaj, hanem különböző közegekben, több művészeti ágban, számtalan műfajban és technikában szabadon "tárgyiasuló" alkotói módszer. Márpedig ezen kívül nincs olyan továbbgondolható, a gyakorlatban is érvényes esztétikai koncepció, amellyel a szatíra, és ezzel együtt a karikatúra t e l j e s jelenségköre lefedhető, különös tekintettel ezek történeti fejlődésére, szakadatlan közeg- és alakváltásaira, más esztétikai, sőt, köznapi jelenségekkel való kapcsolatára.
Az egyszerűség kedvéért nézzük a karikatúrát. Ha megkerüljük azt a logikátlan, bár szokványos kérdést, hogy "mi a karikatúra?" (mert miféle karikatúra, és különben is, honnan tudjuk, hogy karikatúra az, ami micsoda?), még inkább a készre csócsált válaszokat (honnan tudják?), és az esztétikai jelenségek teljes, a köznapok világába átmosódó, így ma már szinte parttalan körén belül differenciáljuk a jelenség sajátosságait (vulgo: ha a karikatúrát nem vicclapokban keressük, hanem a világban találjuk - és ehhez még azt se kell tudjuk, hogy karikatúráról van szó), akkor súlyos kétségeink támadhatnak az olyan "közismert" megállapításokkal kapcsolatban, hogy a karikatúra sajtóműfaj, hogy grafikai műfaj, hogy rajzművészeti műfaj, hogy képzőművészeti műfaj - egyáltalán, hogy műfaj... De csak kétségeink, mert a hülyeségek irtóztató örvénylése óvatosságra int.
Ezért, ha néha azt kérdezik - noha inkább csak értetlen, vagy elismerő hörrenések tétetnek -, hogyan kerülhet ugyanabba a művészeti műhelybe, ha úgy tetszik, egy "bokorba" a sajtókarikaturista Kaján Tibor, a könyvillusztrátor és sokszorosító grafikus Gyulai Líviusz, a webgrafikus Halász Géza, a reklámgrafikus Kemény György, az iparművész Árvay László és a szobrász Szalay Pál, akkor többnyire azt felelem, hogy a szívbéli szeretet hozott össze minket. A barátság. A kollegialitás. A kiszolgáltatottság és egymásrautaltság ebben a kurva világban. Hogy régóta ismerjük és tiszteljük egymást, vagy egymás munkásságát. Hogy szeretünk néha együtt sörözni mindenféle setét kocsmák mélyén, olykor egy belvárosi ház tetőteraszán zsíroskenyeret majszolva, vitatkozva, vagy csak úgy nézve a nagy büdös nyári éjszakába. Máskor azt felelem, hogy a honi karikatúra és szatíra egyre rohadtabb vircsaftjában mi képviseljük, sőt, reprezentáljuk eme szakmák tényleges értékeit, - hogy mi mentjük át ezeket a mindent elöntő szar zúgva-bőgve áradó folyamán. Hogy ez egy küldetés. Néha meg azt, hogy a számítástechnika mára olyannyira átformálta a művészeti ágak és műfajok poroszosan tagolt, szűkös világát, hogy a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében szabadon alakíthatnának szakosztályt a kövér festők, vagy a negyvenhármas cipőt viselő szobrászok - és ez így van jól... Hogy ennél a Szatirikus képzőművészeti Szakosztály (merthogy a műhelyt "hivatalosan" így hívják) azért visszafogottabb. Hogy a műhely tagjai, meglehet, kölönböző közegekben, különböző "műfajokban", sőt, néhányan a szomorúművészetek különböző területein dolgoznak, egyaránt a vizuális szatíra mesterei. Hogy a műhelynek van néhány olyan tagja, aki egymaga több szatirikus "műfajban" alkot, értelemszerűen különböző technikákkal. Ilyen egyszerű, legalábbis a szatíra sokfélesége és szabadsága felől nézvést. De azt nem szívesen mondanám, hogy a szatíra alkotói módszere okán, noha ez is igaz...
A KOKSZ - KOrtárs Karikatúra és SZatíra - műhely, ha úgy tetszik: a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Szatirikus Képzőművészeti Szakosztálya 2002 tavaszán alakult. Kiállított a VirtuArtNet Galériában (2002), Bulgária több városában (2002), a Keve Galériában (2003), a Budapest Kiállítóteremben (2004), a Római Magyar Akadémián (2005), a Vizivárosi Galériában (2005), a Csók Galériában (2005), a bécsi Collegium Hungaricum UNGart galériájában (2007), a budapesti Autómentes Napon az Andrássy úton (2008) és a Csepeli Művelődési Központban (2009). A műhely tagja Árvay László, Bojcsuk Iván, Császár Tamás, Fenekovács László, Gyulai Líviusz, Hegedűs István†, Halász Géza, Jelenszky László, Kaján Tibor, Kemény György, Lipták György, Makina, Sajdik Ferenc, Surányi J. András, Szalay Pál, Szerényi Gábor, Tettamanti Béla és Varga Zsófi. Az "értekezleteken" valami rejtélyes módon általában megjelenik Jacques Callot, Francisco Goya, Honoré Daumier, Georg Groß, Edward Thöny, Pablo Picasso és Theodor Wiesegrund Adorno - végül, valahol a sörpince homályba vesző sarkába húzódva Lukács György is.
stalker
2009
Mindennél csak az néhány értelmes gondolat értelmetlenebb, aminek halványan derengő fényében a hülyeségek eme tohuvabohuja még elszomorítóbb; teszemazt Lukács György (mert az ki?) Zur Satire der Fragen című, közel nyolcvan éve írt, nagyrészt irodalmi példákkal argumentált tanulmányának az a felismerése, mely szerint a szatíra nem műfaj, hanem különböző közegekben, több művészeti ágban, számtalan műfajban és technikában szabadon "tárgyiasuló" alkotói módszer. Márpedig ezen kívül nincs olyan továbbgondolható, a gyakorlatban is érvényes esztétikai koncepció, amellyel a szatíra, és ezzel együtt a karikatúra t e l j e s jelenségköre lefedhető, különös tekintettel ezek történeti fejlődésére, szakadatlan közeg- és alakváltásaira, más esztétikai, sőt, köznapi jelenségekkel való kapcsolatára.
Az egyszerűség kedvéért nézzük a karikatúrát. Ha megkerüljük azt a logikátlan, bár szokványos kérdést, hogy "mi a karikatúra?" (mert miféle karikatúra, és különben is, honnan tudjuk, hogy karikatúra az, ami micsoda?), még inkább a készre csócsált válaszokat (honnan tudják?), és az esztétikai jelenségek teljes, a köznapok világába átmosódó, így ma már szinte parttalan körén belül differenciáljuk a jelenség sajátosságait (vulgo: ha a karikatúrát nem vicclapokban keressük, hanem a világban találjuk - és ehhez még azt se kell tudjuk, hogy karikatúráról van szó), akkor súlyos kétségeink támadhatnak az olyan "közismert" megállapításokkal kapcsolatban, hogy a karikatúra sajtóműfaj, hogy grafikai műfaj, hogy rajzművészeti műfaj, hogy képzőművészeti műfaj - egyáltalán, hogy műfaj... De csak kétségeink, mert a hülyeségek irtóztató örvénylése óvatosságra int.
Ezért, ha néha azt kérdezik - noha inkább csak értetlen, vagy elismerő hörrenések tétetnek -, hogyan kerülhet ugyanabba a művészeti műhelybe, ha úgy tetszik, egy "bokorba" a sajtókarikaturista Kaján Tibor, a könyvillusztrátor és sokszorosító grafikus Gyulai Líviusz, a webgrafikus Halász Géza, a reklámgrafikus Kemény György, az iparművész Árvay László és a szobrász Szalay Pál, akkor többnyire azt felelem, hogy a szívbéli szeretet hozott össze minket. A barátság. A kollegialitás. A kiszolgáltatottság és egymásrautaltság ebben a kurva világban. Hogy régóta ismerjük és tiszteljük egymást, vagy egymás munkásságát. Hogy szeretünk néha együtt sörözni mindenféle setét kocsmák mélyén, olykor egy belvárosi ház tetőteraszán zsíroskenyeret majszolva, vitatkozva, vagy csak úgy nézve a nagy büdös nyári éjszakába. Máskor azt felelem, hogy a honi karikatúra és szatíra egyre rohadtabb vircsaftjában mi képviseljük, sőt, reprezentáljuk eme szakmák tényleges értékeit, - hogy mi mentjük át ezeket a mindent elöntő szar zúgva-bőgve áradó folyamán. Hogy ez egy küldetés. Néha meg azt, hogy a számítástechnika mára olyannyira átformálta a művészeti ágak és műfajok poroszosan tagolt, szűkös világát, hogy a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében szabadon alakíthatnának szakosztályt a kövér festők, vagy a negyvenhármas cipőt viselő szobrászok - és ez így van jól... Hogy ennél a Szatirikus képzőművészeti Szakosztály (merthogy a műhelyt "hivatalosan" így hívják) azért visszafogottabb. Hogy a műhely tagjai, meglehet, kölönböző közegekben, különböző "műfajokban", sőt, néhányan a szomorúművészetek különböző területein dolgoznak, egyaránt a vizuális szatíra mesterei. Hogy a műhelynek van néhány olyan tagja, aki egymaga több szatirikus "műfajban" alkot, értelemszerűen különböző technikákkal. Ilyen egyszerű, legalábbis a szatíra sokfélesége és szabadsága felől nézvést. De azt nem szívesen mondanám, hogy a szatíra alkotói módszere okán, noha ez is igaz...
A KOKSZ - KOrtárs Karikatúra és SZatíra - műhely, ha úgy tetszik: a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Szatirikus Képzőművészeti Szakosztálya 2002 tavaszán alakult. Kiállított a VirtuArtNet Galériában (2002), Bulgária több városában (2002), a Keve Galériában (2003), a Budapest Kiállítóteremben (2004), a Római Magyar Akadémián (2005), a Vizivárosi Galériában (2005), a Csók Galériában (2005), a bécsi Collegium Hungaricum UNGart galériájában (2007), a budapesti Autómentes Napon az Andrássy úton (2008) és a Csepeli Művelődési Központban (2009). A műhely tagja Árvay László, Bojcsuk Iván, Császár Tamás, Fenekovács László, Gyulai Líviusz, Hegedűs István†, Halász Géza, Jelenszky László, Kaján Tibor, Kemény György, Lipták György, Makina, Sajdik Ferenc, Surányi J. András, Szalay Pál, Szerényi Gábor, Tettamanti Béla és Varga Zsófi. Az "értekezleteken" valami rejtélyes módon általában megjelenik Jacques Callot, Francisco Goya, Honoré Daumier, Georg Groß, Edward Thöny, Pablo Picasso és Theodor Wiesegrund Adorno - végül, valahol a sörpince homályba vesző sarkába húzódva Lukács György is.
stalker
2009
