Az el nem mondott megnyitó
Sok szeretettel köszöntöm Önöket! Ma este itt, a Fiktív Gasztrogalériában a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének Kortárs Karikaturista és Szatirikus Műhelyének Élesztő című kiállítása kezdi meg kilencnapos ámokfutását egyhelyben. A KOKSZ ezúttal majdnem teljes tagsága, húsz művész közreműködésével mutatja meg munkáit. A tárlat címe: Élesztő, Halász Géza ötlete volt. Többszörös áthallású hívószó. A KOKSZ 2002-ben alakult, tehát éppen húsz éve, létrehozója Császár Tamás, a stalker volt, s amíg nem távozott – 2016-ban - egy másik, ismeretlen univerzumba, viszonylag rendszeresen megmutatkoztak a műhely tagjai egyéni és közös kiállításokon munkáikkal. Azóta egyre ritkábban. De most és itt: megint. Gondolva azokra, akik a stalker szó hallatán a Tarkovszkij rendezte 1979-es szovjet sci-fi (Szkájfáj) film főhősére gondolnak, meg kell erősítenem, nem tévednek. Én a filmet nem láttam, de kicsit zűrzavarosan be tudok róla számolni a google-nak hála. Abban a történetben egy ismeretlen meteor, vagy űrhajó csapódik be egy meg nem nevezett országba, ahol aztán, ebben a rejtélyes zónában különös dolgok történnek, tűz üt ki, emberek meghalnak, eltűnnek. Ráadásul minden kiszámíthatatlanul változik, csapda és életveszély mindenütt, mindenhová csak bonyolult kerülőkkel lehet jutni, visszatérni szinte lehetetlen. De az egyhelyben maradás sem biztonságos, szóval nincs olyan életmodell, ami ne volna halálosan veszedelmes. Így a hatóság lezárja a területet, tilos a bemenet. De jönnek kalandvágyók, nyughatatlanok, akik viszont csak a stalker, a helyi kísérő segítségével remélhetik, hogy élve megússzák a zóna béli bolyongást. Bár ő sem garancia a túlélésre. Mondhatjuk, hogy Császár Tamás abszolút hitelesen lett eme archaikus munkakör betöltője a kortárs karikaturisták és szatirikus alkotók műhelyének alapítójaként, vezetőjeként. A Stalker film, egyébként metaforaként pontos és időtálló, napjainkban épp tapasztalhatjuk, hogy a Szovjetunió jogutódja milyen félelmetesen ragaszkodik a halálos veszedelem és megfélemlítés szerzői jogaihoz. A mi stalkerünk már személyében maga volt a született ellenállás. Alig akartam hinni a szememnek, hogy egy időben tényleg az 1945 és 1992 között megjelent szatirikus hetilap, a Ludas Matyi belső munkatársa volt. Szó se róla, ott mindenkinek, így neki is önmagára jellemző stílusa volt, sajátos, fanyar humora, de megismerve, nem lehetett kétséges, hogy ő egy öntörvényű makacs stratéga, aki választott képteremtő műfajában, a karikatúrában és a szatirikus ábrázolásban egy szellemi, egyszemélyes irányító központ. Aki csak összetűzhet bármilyen felettes szervvel. Legyen az katonai parancsnokság, vagy rovatvezető a hetilapnál. De a kollégákkal is, meg mindenkivel. Még velem is. Ez a különös, nyugtalanító, cigarettafüstben derengő, sörrel működő, szuggesztíven elmélkedő, (bár gyakran nehezen követhető), vitákat gerjesztő, mindig háttérbe húzódó, de onnan aztán hatékonyan irányító figura kitalálta, hogy legyen egy csapat. (Még zárójelben jegyzem meg, hogy akkor kezdett el Lukács Györgytől elméleteket idézni, amikor ez hivatalosan egyre vállalhatatlanabb lett. De hát a Császár féle Stalker pont ettől volt olyan élesztő, mint ennek a kiállításnak a címe. Mintegy illusztrálva a Nietzsche-i gondolatot, ami szerint minden valamire való dolog, valaminek az ellenében jön létre.) Így történt meg, hogy saját, személyes életműve kibontakoztatása helyett bandát alapított, ezt a KOKSZ-ot. Ami egyébként majdnem KOSZ lett, kortárs szatirikusok, de Kaján mester megvétózta, mert szerinte méltatlan poénok céltáblájává tenné a társulatot. Akkor már inkább a szénbányászati konnotáció, az legalább hetyke pimaszkodás a jellemzően pesti presszók és szerkesztőségek miliőjében otthonos rajzolóktól. És akkor ezzel már be is konferáltam egyik – már életében méltán klasszicizálódott nagymesterünket – Kaján Tibort, akinek számtalan remek rajza közül most azt emelném ki, amikor egy középkori keresztes vitéz egy elfoglalt vár emlékkönyvébe két keresztet rajzol. (Itt most egy másik rajza szerepel.) Kaján mestert a szakma mindegyik oldalán feltétel nélküli tisztelet és elismerés övezi. A bravúros rajztudás, a leegyszerűsített ábrázolás, az elképesztő leleményesség, sosem harcos, inkább chaplini bölcs humor jellemzi. Amíg ezt a megnyitó szöveget terveztem – és felírtam, hogy a Hihi, vagyis Hegedüs István is tagunk, aki tovább erősítette a művészi minőségben kérlelhetetlenül szigorú stalker-i elvet – eszembe jutott az is, hogy egy művészeti csoportnak akkor van igazán jelentősége, ha nem csupán közös társasági időzések, tetőteraszos tivornyák tartják össze, hanem a közös esztétikai inspirációk is. Na, ezt, amikor leírtam – magányomban, torokfájással bajlódva – rögtön el is határoztam, hogy kihúzom, hogy hülyeség. „Közös esztétikai inspirációk?!” Csak azért hagytam benn mégis, hogy kiderüljön, már az 595. szónál tartok, de még nem vesztettem el az önkontrollt. Persze, voltak összejöveteleink, de nem ittunk Calvadost, vagyis francia almapálinkát, de Arthur Rimbaud és Paul Verlaine nem is tagja a műhelyünknek. Vagy legalábbis nem tudok róla. Biztosan örökös tag viszont Tettamanti Béla. Akinek munkáira – rajzok, szobrok! – egyaránt jellemző a mérnöki pontosságú, matematikai megszerkesztettség és a tomboló képzetek sejtelmessége. Mint egy párbajtőrvívó, elegáns és tűpontos, és sosem felejti el a győztes találatot egy fanyar félmosollyal szignálni. Tiszteletbeli státuszú Gyulai Líviusz, (nekünk, többieknek a megtiszteltetés, hogy sorainkban áll) akinek az óriásplakátok országos megjelenésekor volt egy sorozata, ami épp ezeken a reklámfelületeken jelent meg valami csoda révén. Csoda, merthogy nem mást hirdetett, mint azt, hogyha képzeletben is, de volt – és van! – itt ezen az elgyötört csodálatos bolygónkon egy tündéri, rokokósan kótyagos, finoman incselkedő álomvilág. Persze csak azoknak, akiknek van szemük, fülük, szívük – mi még? Sétabotjuk, harisnyakötőjük, rúzsfoltos selyemkendőjük, bivalybőr szivartárcájuk -, hogy titokban legalább megleshessék az amúgy ténylegesen tényleg nem létező idill poétikus vízióit. (Tegye fel a kezét, aki ezt nem értette! Köszönöm, én is felteszem.) Na de hol lenne az emberiség, ha csupán az eszére hagyatkozna – írta Aquinói Szent Tamás, - bár ő a hit megismerésére gondolt, tehát nem lett volna illendő idecitálnom. De például Bojcsuk Iván biztos egyetért velem. Ne kérdezd meg, Iván, hogy miben, mert megnyitóbeszédbe nem kérdezünk bele, még akkor sem, ha az az elmeháborodott, akit a végzet iderendelt – most éppen engem – épp ezt kéri. Csak szónoki fordulat. Bojcsuk Ivánról egyébként majd külön értekezést tartok. Őt úgy tudnám jellemezni, mint amikor az általam istenített drámaíró, Szomory Dezső szidta a Luxor kávéházban a szintén istenített költő Szép Ernőt, és a társaság csitította Szomoryt, hogy ne szidd őt, Ernő szeret téged! Mire Szomory: szeret? Akkor mért ír darabokat? Na, ennyit most a Bojcsuk Ivánról, elég legyen annyi, hogy képes oroszlánt rajzolni egy írógépre, egy elefántra meg férficipőt ad, értse úgy mindenki, ahogy akarja. Amikor terveztük ezt a kiállítást, tudtam, hogy technikailag aggályos szobrot kiállítani. Márpedig Szalay Pali szerepeljen velünk! Az a hintalovas játékvilág, amit kisplasztikáival megjelenít, az a groteszk világlátás tényleg emblematikus része a KOKSZ-nak, valahogy itt is helyet kellett kapnia. Itt is van egy kis színes képe, a Pali most is meg tudott lepni. Ezen nehéz az emblematikus Szalay Pál féle hintalovat beazonosítani, de az élesztő mélylélektani, mikroszkopikus búvárlatából egy könnyed riportázsnak besorolható. Ha meg nem, akkor marad „lidérces messze fénynek”, de abból is az absztrakt impresszionizmus gemütlich osztályából. (Ilyen mondatokért érdemes bevállalni kiállítás megnyitókat. Mondjuk, ha egy kutyának beadják, megdöglik tőle, de az ember az bírja.) Árvay László olyan magától értetődően játszik a maga teremtette kis figurákkal, ahogy egy gyerek belefeledkezik titkos dobozának kincseibe. És milyen jó, hogy megengedi nekünk, a gyanús többieknek, hogy itt ólálkodjunk a környéken. Persze, ő is jól jár, hogy ilyen remek társaságba keveredett. (Nem tudom, hogy ideért-e a képe, - ma délelőtt még csak a híre - de mindenképp szóba hozom őt is.) A társaság egyébként egyáltalán nem könnyen enged be új tagokat. Fenekovács Laci például pár évvel ezelőtt a Vízivárosi közös tárlaton azt nyilatkozta, hogy nem veszünk fel senkit. A riporterlány megdöbbenésére még hozzáfűzte, hogy azért, mert akkor felhígulnánk. Bevallom, szeretem az ilyen „épater le bourgeois!” Pukkaszd a polgárt bemondásokat, holott közismerten konfliktuskerülő vagyok, igyekszem jóban lenni a műhelyre gyanakvóan tekintőkkel is. Egyébként itt is szeretném megjegyezni, hogy Fenekovács Lászlótól a legmélyebb álmomból felébresztve is el tudom mesélni azt a rajzát, amin egy lenyakazó kivégzőeszköz (guillotine) emelvényére két feljáró vezet, egy rendes lépcső, és egy mozgáskorlátozott piktogrammal megjelölt. Jelenszky Lászlóval, pontosabban munkáival napi kapcsolatban állok, ugyanis megszállott keresztrejtvényfejtő vagyok. Ipari mennyiségben és nagyon gyorsan fogyasztom a rajzos rejtvényeket. A Jelen rajzait kiemelten figyelem, a sok jó között ő az egyik legjobb. Egy ábráján egy férfi és egy nő ordít egymással, a szöveg pedig ennyi: „Az a szerencsétlen karikaturista már napok óta szeretne egy szövegnélküli rajzot csinálni, de neked be nem áll a szád!” Másik kedvencem a Jelenszkytől, amikor törő-zúzó forradalmárok fejszét, fegyvert lóbálva betörnek egy gyönyörű Napkirály korabeli kastélyba és a teremőr néni szigorúan mutatja nekik, hogy tessék csak szépen felhúzni a rücskös bakancsukra a padlóvédő mamuszt. Nagy sajtó béli vita volt anno, hogy szabad-e egy gyerektől elvenni a gyerekkorát azzal, hogy babázás helyett rézkarcokat, linómetszeteket készít. Mert a korabeli sajtóban gyerekrajzok jelentek meg. Császár Tamás nevelt lánya, Varga Zsófi került a viták kereszttüzébe. Szó sem volt elvett gyerekkorról, mindössze egy korai pályamegtalálásról. Varga Zsófi következetesen építette fel szakmai karrierjét, s bár e kiállítás tervezésekor szabadkozott, hogy talán már nem eléggé szatirikus, megnyugtattam, hogy majd én kidumálom. Mélytüzű színhasználata gyakorta álombéli atmoszférákat idéz, és bár ezeken belül gyakorta dominálnak borongós sejtelmek, rendre felbukkannak ezzel dacoló játékos elemek, gesztusok. Milyen érveléssel lehetne megvonni tőle szatirikus identitását? (Megint nem kell felelni, szónoki fordulat, és én feltétlen híve vagyok az öncélú hatásvadászatnak.) Császár Vera Makina mondhatni a tűzhöz legközelebb nőtt fel, ő Császár Tamás lánya. A Makina művésznevet kisbabaként kapta, azzal a hasonlattal, hogy a szeme úgy ragyog, mint a Plaubel Makina fényképezőgép lencséje. Édesapjával ellentétben nem az intézményeken kívül pozícionálta magát, elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet is az otthoni képzés mellett. Napjainkban a világ egyik nagy múltú és nagy jelenű és legrangosabb szatirikus lapjának, a francia Le Canard Enchainé, vagyis a Leláncolt Kacsa szerkesztőségének dolgozik Párizsban, illusztrátorként és önálló sajtógrafikusként is. Egyik rajzán egy hatalmas robot tartja oda cipőjét pucolásra egy riadt kis embernek. Egy másik ábrán a strandolók gázálarcban lazítanak a tengerparton. És láthatjuk, hogy egy biztosra menő jéghokis ütőként a halál kaszájával lendül a mérkőzésbe. (Közben másik rajza került ide, sosem volt erősségem a rendes leltározás.) Deák Kázmér a klasszikus karikatúra briliáns mestere. Politikus, vagy piaci poharazó portréja egyaránt tűpontos. Túl a precíz ábrázoláson, ezeken a lapjain megtörténik az, amitől a fotózástól félő természeti emberek féltek: „ellopja” a lelküket. Legalábbis mesterien rögzíti papírra őket. Azt gondolom, hogy az útlevélkészítésnél nem ujjlenyomatokkal kellene bajlódni, hanem Deák Kázmér néhány vonallal tökéletesen megragadott arcképeit kellene rögzíteni. (Kiemelt honoráriumért persze.) Az ő ábrázolása ugyanis nem csak a modell fizimiskáját, hanem a látvány mögötti karakter személyiségét is megmutatja. Patrovits Tamás animációs filmkészítő, bábok mesteri mozgatója. Olyan képi világot teremt, mozgat, hogy megerősítve érezhetjük a középkori – hadd ne bogarásszak pontos keltezés iránt –Bonaventura Pistofilo felvetését, (őt természetesen a Stalker cserkészte be) miszerint nemcsak hogy „a szatíra álarca rémületbe ejti legerősebb ellenségünket is”, de bizony „még a balsors is megretten, ha nevetségessé tesszük.” Itt az eredeti mondat végén kérdőjel volt, ezt önkényesen kijelentő státuszba vontam, mindannyiunk stratégiai nyugalma érdekében. Kós Mihály a kevés vonallal sokat megragadó és felmutató rajzoló. Strandon napozó, bikinis nő lábujjaival fityiszt mutat. Pap a szószékről felolvas spirálosan bekötött kőtáblákról, amiken ékírásos vésetek láthatók. Hívek a háttérben kuncognak. Trópusi dzsungel sűrűjében, egzotikus állatok között szlalomozik egy csak önmagára figyelő síléces. Az abszurd helyzetek egyszerre mulatságosak és elgondolkodtatók. Pápai Gábor a kortárs magyar karikatúra enfant terrible-je. Biztos kezű rajzoló, s bár én egy szelíd, kedves embernek ismertem meg, valahogy nagyon kegyetlenül megtalálja minden szereplőjének a rá jellemző, hát nem éppen hízelgő karikaturisztikus vonásait. Bevallom, én már elképzeltem magamat is, hogy néznék ki egy Pápai rajzon, s bizony kétségbe is estem. Számos alkalommal feljelentették, a parlamentben izgatottan vitáztak rajzairól, (ezért több kolléga irígyli is). Érzékeny lelkületű politikusokért komolyan kellett aggódni, nehogy egy-egy Pápai rajz leverje őket lábukról. Viszont igazságügyi szakemberek, ügyvédek, ügyészek, bírók szakmailag tovább képezhették magukat a karikatúra értelmezését illetően. És az milyen remek dolog, ha a munka és a szórakozás egy időben történik. Surányi J. András könyvtervezőként kezdte, s ha tágabban értelmezzük, ennek a műfajnak különböző ágazataiban tevékenykedik. Irodalmi munkásságából most csak a Pesti Broadway és az Istenek alkonya kötetét emelném ide. Utóbbi címe a Richard Wagner operaciklusra hajaz, s nem véletlen a borongós sejtelmek áthallása, Surányi könyve az épületdíszek mitológiájában való sétára hív, ami Budapesten elválaszthatatlan a sötét, drámai képzetektől. Amilyen plasztikusan, pontosan ír Surányi, éppen olyan precíz képzőművészeti munkáiban, így a fotózásban és a grafikában is. A szamizdat metszet-sorozatában tökéletes látleletet ad a hajdani vasfüggöny mögötti szovjet uralom dermesztő mivoltáról. Egyik grafikáján egy téglával körbefalazott, szűk térben lóg vasláncon egy hinta, amivel nyilván hintázni nem lehet, csak önkínzóknak, mert kis helyben imbolygásra van csak mód, egyébként úgy odaverődünk a téglákhoz, hogy a fal adja a másikat. Az önfeledt mulatság örömét mutatja az az ábrája, amikor két rabszíjon lévő patkány táncol extatikusan, a rajz címe szójáték is: Rotten Roll. A képes beszámolókat látva, jólesik felszabadultan sóhajtani, milyen megnyugtató, hogy már nem abban a korban, rendszerben élünk, hanem szabadságban és demokráciában. Sajdik Ferivel nagy gondom van. Már gyerekként rajongója voltam rajzainak, amikor anno sorban álltam, hogy felvételizzek a Képzőművészeti Főiskolára, beszélgettünk arról, hogy kit tartunk fontos képzőművésznek korunkban, én mondtam az akkoriban épp istenülő Kondor Bélát, és hozzáfűztem: meg Sajdik Ferenc. Kondor, aki most itt sajnos nem állít ki, nem is tagja a KOKSZ-nak, drámai víziókat rajzolt, festett. Sajdik pedig valami elképesztő életörömöt, kedves humort áraszt minden lapjával. Tőle is tudok fejből elmondani karikatúrát. Az egyiken egy félelmetes madár tátja csőrét zsákmányát bekapni készülve, de a kiszemelt kis oposszum, felemeli mancsát és barátságosan közli: „Pechje van öregem, engem épp ma nyilvánítottak védetté!” Egy másikon állatkerti jelenet. A nagy ketrecben egy majomfiú átölelve tart egy majomlányt, s közben az őket bámuló látogatókat nézve megjegyzi: „Látod, ami az embereknek annyi beszédbe kerül, ahhoz nekünk elég egy mozdulat.” Én annyit fűznék ehhez, hogy a Feri figurái jók, ha a közelünkben vannak, a belőlük sugárzó kedves humor mintha varázserővel tartaná távol az ártó erőket. Lehet, hogy ez illúzió, de hova jutna a világ, ha erről is le kellene mondani. Kedves hallgatóim! Többször átolvastam, amit eddig írtam. Volt olyan is, hogy elfelejtettem menteni, és kénytelen voltam egyes részeket újra megfogalmazni, így aztán volt, akiről menetközben megváltozott a véleményem és pont az ellenkezőjét írtam róla végül. Hát, így járt. Meg az is feltűnt, hogy van, akiről hosszabban beszéltem, a többieknek meg lehet, ez nem esik jól. És a végéhez közeledve a felsorolásnak, itt van a Halász Géza is. Ő tudja, hogy egy meg egy az három. Néha több. Már klasszicizálódtak ilyen összegezései. Beethoven színpadiasan égnek emeli komponáló művész kezeit, s közben expanderezik. Páncélos keresztes vitéz ostromra indul egy középkori vár felé, lándzsáján piros, szívalakú lufi leng. Csupa olyan poén, amire mi is gondolhatnánk, mint ahogy a lottó ötös számait is amint bemondják, ó, hát ezt tudtam volna. Ilyen a zseni, egy pillanattal megelőzi az emberiséget. Géza szeret hetykén provokálni azzal, hogy nem is tud rajzolni. Erről eszembe jut, hogy a hetvenes években az Erdély Miklós vezette különböző kreativitási szakkörökben nem győzött gúnyolódni azokon az elavultnak mondott hagyományos képteremtőkön, akik beidomítják a kezüket, valami bávatag, idejétmúlt kézműves gyakorlatra. Holott a koncept art az igazi. Lehet olyan is – idéztük fel a borzongató példát – hogy valaki egy étteremben beledugja az ujját egy pohár hidegvízbe, majd a papírszalvétára húz egy expresszív vonalat, ami pillanatokon belül meg is szárad. Tehát eltűnik. De mindegy, a remekművekről elég, ha a jóisten tud. (Hamvas Béla szíves közlése. Csak levelező tagozaton KOKSZ tag.) Szóval a Halász Géza mégis megrajzolt egy össztársadalmilag is elfogadható emberkét, akinek viszont az egyik lábát külön, egy alul húzott vonal alá kanyarította, s azt a címet adta neki, hogy lábjegyzet. Ragyogó példája az ő alkotó koncepciójának. Nagyon közismert motívumokat hoz össze, - például a honfoglaló magyarok az ő Feszty körképén Trabant autót is hoznak magukkal – s így az abszurditás, képtelenség képpé válva megfeszegeti, kompromittálja beidegződéseinket. Emlékszem, amikor anno kérdeztem Erdély Miklóst, hogy akkor mi is kell igazából a kreativitáshoz, azt felelte, elég rálátni a sematizmusra. Itt most be is fejezhetném, de az utolsó kiállítóról még nem beszéltem. Ő Szerényi Gábor, aki helyett most én jöttem ide, mert ő csöndes, visszahúzódó, nehezen vállalkozik szereplésre. Megértem tartózkodását. Majd ezt később folytatom, most mennem kell a patikába Szóval a Szerényi helyett én, Zathureczky Ferenc jöttem el, mert a kerületi Szerényi utánzó versenyen én lettem a második helyezett. (Az első helyezettet sajnos nem tudtuk megfizetni.) Na, ez idáig már majdnem annyi ideje tart, mintha egy rendes, igazi, komoly kiállítás megnyitó szövege lenne. Szerintem zűrzavaros, tele hibával, tévesztéssel, ellentmondással, régi poénokkal. De mivel a hagyományok szerint tök mindegy, hogy mit pofázik az a szerencsétlen ott elől, úgyis álságosan meggratulálják a végén, de jó volt, de eredeti, remekül mulattunk! Satöbbi-satöbbi. Én meg úgy teszek, mintha elhinném. Szóval kellemes alakoskodást kívánok minden kedves résztvevőnek, beleértve magamat is. És akkor most a hátsó sorokban sutyorgó rendetlenkedést váltsa fel a nyíltszíni csevegés. És remélem lesz módom külön-külön mindenkinél alaposan kimagyarázkodni e már most a magányomban fogalmazás idején megbánt szövegem miatt. Na, tényleg vége. |